Szembesülések III.

•2010. március 23. • Vélemény?

    Jó lenne mindent arra a helyre fogni, ahol élek, tágabb és szűkebb értelemben is. De nem lehet. Ugyanis velem legalább annyi baj van.

  Egyik részem ujjong, büszke, alig várja, hogy elolvassák amit írt. A másik részem… Retteg – szégyelli – gyáva? Nem is tudom, hogyan lehetne körülírni az érzés kavalkádot, ami rám tör, ha eszembe jut, hogy valaki, akit ismerek elolvassa az írásomat. Nekem ez a legnagyobb problémám: a család, a barátok. Ha egy idegen elolvassa a könyvemet és véleményt mond róla az egy dolog. De ha ugyanezt egy olyan személy teszi, akit szeretek és tisztelek? Az egészen más. Rémisztően más.

  Ha elmegyek moziba, vagy elolvasok egy könyvet és tetszik, elmondom az ismerősöknek. Az esetek egy részében azonban azt vágják a fejemhez: hogy tudtad megnézni/elolvasni ezt? Én meg rábólintok, jól van, neked nem tetszik, nekem igen, ettől még nem dől össze a világ. De ha a saját könyvemről mondja ezt valaki, akit ismerek, szeretek és elfogadok?

  Igen, ez az én problémám. Tudom, hogy nem lehet mindenkinek megfelelni és nem is áll szándékomban. Mégis. Ha ez eszembe jut, elfog a félelem: mi van, ha ez meghatározza ezek után a kapcsolatunkat? Mi van, ha a legjobb barátom, az unokatestvérem, a nővérem, vagy a szüleim mondják ezt és nem tudnak megbékélni azzal, hogy én ilyet és így írok? A veszteség – egy szeretett egyén elvesztése az, ami igazán megrémít. Lehet, hogy én tudok élni a gondolattal, hogy ez most nekik nem tetszik. De mi van akkor, ha ők nem?

Vissza a jelenbe III.

•2009. december 19. • Vélemény?

 Egyedül ülök az ágyon egy pécsi albérletben. A fűtés maximumon az orrom hegye mégis fázik kicsit. Csend van, már ha egy panelt csendesnek lehet nevezni. Olykor-olykor hallom az ajtó nyikorgását a felettem lakóknál, valaki lehúzza a vécét a szemközti lakásban. Alattam a másodikon tévét néznek, a lépcsőházban el-elhalad valaki, aki olyan fittnek érzi magát, hogy ne használja a liftet. Így nem is érzem magam olyan egyedül. Odakint sűrű pelyhekben hull a hó, bizonyos időközönként felhangzik a mentő szirénázása. De mindez magányos ücsörgésem, elmélkedésem háttere csupán. Hozzászoktam már.

 Az idén minden olyan gyorsan történt velem, annyi minden, hogy számon sem tudom tartani. A nagy kavargásban mindig a pillanatnak éltem, és minden pillanat olyan iramban suhant el mellettem, hogy mire észrevettem az elmúlását, már napok is elteltek. Most egy kicsit lelassult minden. Az ünnepek előtt még néhány vizsga, aztán januárban tényleg pihenhetek végre. 2010 január… Ijesztően hangzik.

 Még emlékszem, két évvel ezelőtt a születésnapomon, mikor a kezemben tartottam a Titkok könyve első kötetét. A frissen nyomott könyv illata, a fényes papír, az apró betűk, amiket én vetettem papírra… Ritkán sírok, főleg mások előtt, de akkor nem tudtam megállni. Berohantam a fürdőbe és elbőgtem magam. A család meg buzgón jött utánam, kíváncsiskodva, vajon mit szólok hozzá, hogy – hála apukámnak – megjelent a könyvem nyomtatásban. Én csak sírtam, ők meg nem értették. Egyre ott tolongtak az ajtóban, szólongattak, egymásra nézegettek és a vállukat vonogatták értetlenül, miközben én a zsebkendőket tépkedtem ki a zacskóból.

 Annyira boldog voltam, hogy nem tudtam mit mondani, vagy tenni. Hamar össze kellett szednem magam, mert várt a pezsgő meg a torta az asztalon. A könyvet végig magam mellett tartottam, a fél szemem mindig rajta volt, attól féltem egyszer csak eltűnik és kiderül, hogy csak álmodtam az egészet. Az én élénk fantáziámmal nem lett volna újdonság ez sem.

 Emlékszem a megelégedettségre, a boldogságra, a körülöttem lebegő mosolygó arcokra, a pezsgőspoharak koccanásaira. Arra, hogy úgy éreztem minden meg fog változni, már csak hetek kérdése és adhatom el a könyveket, aztán írhatom és adhatom ki a következőt. De arra is emlékszem, hogy az örömmámorban úszó tervezgetés közepette elfelejtettem egyvalamit: köszönetet mondani. Annyira lefoglalt a fürdőben bujkálás, aztán a jókívánságok, a torta és a pezsgő, hogy elfelejtkeztem arról, hogy ez mind a szüleim érdeme. Ha ők nem hisznek bennem, ha nem bíznak abban, hogy képes vagyok kezdeni vele valamit, akkor nem tarthattam volna a kezemben a könyvemet. Legalábbis nem ilyen hamar.

 Sőt, sajnos emlékszem az ezt követő hetekre is és a mélységes csalódásra, amikor szembetaláltam magam az első elutasítással – és nem is az utolsóval.

Szembesülések II.

•2008. szeptember 7. • Vélemény?

 

 Három hónap telt el. Három hosszú hónap és az égvilágon semmi nem történt. Hát ez most már mindig így lesz? Minden reggel arra kell keljek még mindig nem hívtak, nem írtak, nem érdeklődtek? Nem érdeklek senkit?

 Hja, eme pesszimista gondolatok gyakran rohanják le agyam egy kicsiny részletét. Ezzel csupán az a baj, hogy ez éppen az a rész, amit használok. Úgy értem aktívan használok, még ha ez nem is mindig egyértelmű. Ilyenkor általában be a szobába, jöhet egy kis zúzós musica, egy kis dobos-imitálás, esetleg csapkolódás, vagy csupán lehajtott fejjel hüppögés. Néhány szám után persze megnyugszom, kavargó fejjel nyúlok az aprócska Zen kapumhoz és felcsapom a benne levő bölcsességekhez nem méltó méretű könyvecskét. Elolvasom a 108 jó tanács közül az egyiket és elmélkedek rajta.

 Hmmm… Egy szót sem értek belőle. Illetve, a szavakat igen, csakhogy nem állnak össze mondattá, legalábbis egy teljes, értelmes mondattá nem. Na tessék, már megint velem van a baj? Velem hát! Ki mással? Nem látok itt senki mást. Érthetetlen! Jöhet még egy kis zúgolódás (zúzós-csapkodós fajta), aztán néma csendben üldögélés. Persze van, amikor már eleve a zöld könyvecskét lapozom fel, s csak ezután nyúlok a hangosabb megoldáshoz. Vagy nem. Vannak (olykor ijesztő) pillanatok, amikor értek mindent. De bekapcsolom a zenét utána. Csakazértis.

 Néha tényleg ijesztő dolgokra képes az ember, pláne ha egyedül van. De van egyvalami, ami külső szemlélőként valószínűleg szintén megrémítene, viszont aktív résztvevőként nem tudok ennél élvezetesebbet. Csapkodás ez is, részben. Billentyű-csapkodás. Mit mondhatnék? Imádok püfölni…

Vissza a jelenbe II.

•2008. június 18. • Vélemény?

 Megint visszatértem. Jó érzés, felszabadít, hiszen a múltba beleturkálgatni nem mindig olyan idilli, nosztalgikus élmény. Itt vagyok és mégsem. Egy részem még ott, a másik már ott, én meg itt. Mindig ez van…

 Nem mintha nem lenne hasznos visszanézni az elmúlt eseményeket. Sokat okul belőlük az ember. A hibáinkból tanulunk, mint mondani szokás. De ha folyton a múltbeli hibáinkat kutatjuk, hol marad idő a Mostra, az Újra? Ahogy végiggondolom mit tettem meg, mit nem, mi volt jó, mi kevésbé és mi egyáltalán nem, szinte elfelejtem, hogy még nincs vége. Nem tudhatom meddig tart, de amíg tart, addig élnem kell benne. Igen, így vagyok igazán önmagam! Mikor nem a Múltra figyelek, nem a Jövőmet hajszolom, hanem csak úgy élek. Itt, most, ahogyan éppen kedvem tartja. Hmmm…

 Legszívesebben kiülnék a ház elé, elringatnám magam a hintaágyban vagy elhevernék a kockás pléden. Csakhogy a mostanában szokványos óránkénti, mintha-dézsából-öntenék típusú felhőszakadások megnehezítik a dolgomat. Ahogy próbálom beizzítani a jázminillatú füstölőmet, végigfut az agyamon, hogy odakint milyen friss a levegő. De még úgy sem merem kinyitni az ablakot, hogyha huzamosabb ideig a szobában tartózkodok, mert biztos, hogy az eső gyorsabb lenne nálam: mire észbe kapnék, már vehetném elő a fürdőrucit, hogy úszkáljak egyet a szobámban.

 Mert kétségtelen, hogy velem ez is megtörténne…

Tisztelt cím I.

•2008. június 1. • Vélemény?

 Lassan közeledett a Vég. Nemrég még hópelyhek ültek a hajamban, orrom Rudolfot megszégyenítően vöröslött, épp csak utat nem mutatott nekem. Aztán jöttek a tavaszi áradások: a hajamról lecsorgott a víz, a föld beszívta, a természet felébredt és felélénkült. Most pedig itt álltam az iskola előtt és bámultam az irigyen rám tekintő falakat. Nemsokára itt hagylak. Magamban ujjongtam és féltem is. Mindig vegyes érzelmekkel tölt el, ha valaminek vége szakad. Még akkor is, ha az éppenséggel az általános iskola.

 Persze már jó ideje tudtam hová megyek, mit teszek és miért. De valahogyan még a biztos pontok is megijesztettek. Kivéve egyetlen egyet – több darabban. Sajnos a füzetecskéktől el kellett búcsúzzak, persze csak ami a körmölést illeti. Engem is beszippantott a modern világ. Miután a nővérem elkezdett gépírást oktatni nekem otthon, alig vártam, hogy elég gyors legyek ahhoz, hogy követni tudjam a saját gondolatmenetemet, ami kézzel eléggé nehezemre esett. De mire beköszöntött a nyár már annyira profi lettem, hogy abba is hagytam a tanulást: csak írtam és írtam, amíg össze nem folytak előttem a betűk a képernyőn.

 A nővérem gépén saját mappát nyitottam a szerzeményeimnek – amiket akkor büszkén regényeknek neveztem, bár ezen most már csak mosolygok -, s egyre több és több Word dokumentum jelent meg benne. A baj csak az volt, rám jellemző módon, hogy annyi mindent akartam egyszerre, hogy végül úgy tűnt, semmi nem lesz belőle. Csak nagyon nehezen sikerült rávenni magam arra, hogy csupán egy sztorira koncentráljak. Arra az egyre, ami különös jelentőséggel bírt számomra. A Titkok könyvére.

 Jó ég, hogy ezen a címen mennyit agyaltam! Ez volt a kedvenc részem: címeket kitalálni. Talán ezért kezdtem el olyan sok mindent. Mindig eszembe jutott valami jó kis cím, aztán kitaláltam mellé egy történetet. Csakhogy az a történet még jóindulattal sem volt kereknek mondható – csupán egy ötlethalmaz volt, amit odadobtam a papírra egy hangzatos cím alá. De ez a cím más volt. Itt előbb jött a történet. Aztán napokig, ha nem hetekig azon gondolkodtam, hogyan nevezzem el. Mire azonban megszületett az egyéni cím, természetesen kitaláltam még nyolc részt mellé, s mivel a sorozatokat is szokás címmel ellátni…

 Imádok címeket kitalálni!

Vissza a jelenbe I.

•2008. április 19. • Vélemény?

 Nekem ez nem megy. Kész, vége. Feladom. Dehogy adom fel! Miket beszélek? Miket írok… Hát semmit. Az utóbbi egy-másfél hónapban jóformán semmit nem tettem meg, amit szerettem volna. Már megint itt tartunk…

 Nem szeretem az áprilist. Mindig kitol velem valamilyen módon. A nap rám égeti a ruhát, miközben a szél le akarja tépni rólam azt. Ki érti ezt? Persze, mindezek mellett néha elered az eső is. Még véletlenül sem lehet szem elől téveszteni a kötélen ringatózó, frissen mosott ruhákat. Az embereket ledönti a lábáról a betegség. A nátha, vagy valami hasonló. Olyan profin szipogok és köhécselek, mintha már évek óta ezt tenném. Úgy is érzem magam.

 Fáradt vagyok. Tavaszi vagy sem, a fáradtság kellemetlen dolog. Pláne akkor, ha az embernek ezer meg ezer dolga lenne, de egyszerűen nem képes rávenni magát semmire. Még arra, sem amihez kedve lenne, amiben örömét lelné. Ahogy itt pötyögöm a betűket a fejem egyre nehezebb lesz. Néha megszakítom az írást egy harsogó orrfújással vagy krákogással. Egyszerűen még a meglévő ötleteimet sem tudom szavakba önteni. Pedig mindenki szeretné, ha foglalkoznék vele, vagy azzal, amit ő mond. A család, a barátok, a suli. Igen, még mindig itt vannak – szerencsére – bár utóbbi kettő már változott egy kicsit.

 Minden változik. Lassan, vagy gyorsan, egyre megy. Egy idő után már nem ugyanaz semmi sem. Talán én sem. Mégis, néha úgy érzem, bármit is teszek, bárhogy is döntök, minden ugyanolyan marad – ugyanott, ugyanúgy, ugyanakkor. De foglalkozni velük, mintha mindig nehezebbé válna.

Őrület II.

•2008. március 4. • Vélemény?

 Én írónő leszek, ha nagy leszek. Én írónő leszek. Én írónő vagyok. Én… Most akkor ki vagyok én?

 Hát igen. A leginkább agymegmozgató kérdés tinédzserkorban. Most már én is tudom. De akkor… Különben is még 14 sem voltam, nem tekintettem magam tininek. Így hiába mondott bárki, bármit. Pedig vélemények azok voltak. Ellenvélemények is. Biztatás és panasz is. Meg sírás-rívás, csak úgy, befelé. Lassan már annyi mindent csináltam „befelé”, hogy kifelé nem voltam semmi. Csak egy alacsony, szeplős, csendes pálcikaember égővörös lobonccal – egy hihetetlenül nagy, ijesztően üres, hófehér papíron.

 Elkapott az örvény. A saját gondolataim, saját kis világaim örvénye. Egyre csak ott kavarogtak körülöttem a kusza, fekete vonalak. Körbe, körbe. Csakhogy ők nem vártak úgy, mint az a mesékben lenni szokott. Ahogy én magam is megírtam volna. Eszük ágában sem volt alattomosan settenkedni körülöttem, várva a megfelelő pillanatra. Dehogy! Megfelelő volt, vagy sem az adott pillanat, elkaptak. Körbezártak, megtámadtak, forgattak és cincáltak. Pedig ugyanolyanok voltak, mint én. Se nem többek, se nem jobbak, se nem erősebbek. Csak én voltam túl bátortalan, hogy ezt észrevegyem és kihasználjam. De lehetséges, hogy nem is igazán akartam.

 Egyre nehezebb volt eldönteni, hogy ez most a Valóság vagy a Teremtett világom? A második, igencsak kemény fejtörést okozó kérdés tinédzserkorban. Legalábbis az enyémben. Ezzel megint egyedül maradtam. Illetve, nem teljesen. Volt egy szép, narancssárga, micimackós kiskönyvem – a Naplóm. Persze – jellemző módon – nem a napi rutinomat írtam le benne. Csak és kizárólag olyan dolgok kerültek bele, amikről másokkal nem beszéltem – ezek mindegyike kellemetlen élmény és érzés volt. De az, hogy leírtam, segített túltenni magam rajtuk. Egy ideig legalábbis…